NEGYEDIK FEJEZET

      Merk az erdőben szaladt, meg-megcsúszva a sáros lejtőn, fától fáig futva, miközben Fehérerdő levelei ropogtak léptei alatt. Előrefelé nézett végig a látómezejében tartva a távoli füstoszlopot, amely megtöltötte a horizontot, elzárva az utat a vérvörös napnyugtától, és egyre inkább sürgetve őt a haladásban. Tudta, hogy a lánynak valahol ott kell lennie, lehet, hogy meggyilkolták már, de nem tudta a lábait gyorsabb futásra ösztökélni.

      A gyilkolás úgy látszik, mindig megtalálja, mindig számításba veszi, még más embereket vacsorázni hívnak. Találkája volt a halállal, mondta mindig az anyja. Ezek a szavak a fülében csengtek egész életében. Önbeteljesítőek lettek volna anyja szavai? Vagy egy fekete csillaggal a feje felett született?

      A gyilkolás Merk számára az élet egy természetes dolga volt, mint a lélegzés, vagy az ebédelés, nem számított kinek csinálta és hogyan. Minél többet töprengett rajta, annál inkább undorodott tőle, mintha az egész életét ki akarta volna hányni. Miközben egész belső lénye arra ösztökélte, hogy új életet kezdjen, és folytassa útját Ur tornya felé, egyre inkább ragaszkodott a régi énjéhez. Az erőszak újból hatalmába kerítette és nem most akarta ezt figyelmen kívül hagyni.

      Ahogy futott a gomolygó füst egyre közelebbről látszott, egyre fullasztóbbá téve a levegővételt, a szagok egyre inkább csavarták az orrát és egy ismerős érzés kezdett egyre jobban elhatalmasodni rajta. Nem félelem volt, de nem is izgatottság. Az ismeretség érzése volt. A gyilkoló gépé, amivé Merk vált. Ez történt mindig, amikor harcba indult, a saját harcát megvívni. A harc eme formájában szemtől szemben ölte meg ellenfelét, nem rejtőzve el semmilyen sisakrostély, páncél vagy a nézők üdvrivalgása mögé, mint a divatos lovagok. Meglátása szerint ez volt a legbátrabb harc mindközül, amelyet csak az olyan igaz harcosok, mint ő érdemeltek ki.

      De most valami mást is érzett. Általában nem törődött azzal, hogy ki hal meg, vagy marad életben, csak tette a dolgát. ezért tudott mindig is a célra fókuszálni, mindenféle érzelemtől mentesen. De most valami más volt. Amennyire csak vissza tudott emlékezni, most volt először, hogy senki sem fizetett neki, hogy ezt csinálja. Saját akarata hajtotta, egyszerűen megsajnálta a lányt és helyre akarta tenni a rossz dolgokat. Érzelmi függőségbe került, és ezt nem szerette. Már megbánta, hogy nem cselekedett korábban és hagyta ott a lányt.

      Merk fegyvertelenül szaladt előre, nem volt szüksége semmi ilyenre. Csak a tőre volt nála az övébe tűzve és ez bőven elégnek tűnt számára. Még akkor is, hogy valószínűtlen, hogy használja majd. Szeretet fegyvertelenül harcba bocsátkozni, ezzel lepve meg ellenfelét. És ezt kihasználva szinte mindig elvette a másik fegyverét és fordította régi gazdája ellen. így mindig volt fegyvere, bárhová is sodorta az élet.

      Merk kiért Fehérerdőből, a fák tágas síkságban és dombokban folytatódtak, amelyet beborított a horizonton vöröslő nap fénye. A völgy szélesen terült el előtte, fölötte az ég fekete volt a füsttől, mintha mérges lenne, még a távolban megpillantotta a lángokat, ahogy a lány farmjának romjai égtek. A férfi még innen is halotta a férfiak diadalittas üvöltözését, a bűnözők vérgőzös hangját. Gyakorlott szeme hamar felmérte a területet, nagyjából egy tucatnyi embert látott, fáklyákat tartva és felgyújtva mindent, amit az útjukba került. Egyesek épp az istállótól a házhoz futottak, felgyújtva annak szalmatetejét, még mások az ártatlan ökröket mészárolták a fejszéjükkel. egyikük pedig egy emberi testet vonszolt maga utána sárban, a hajánál fogva.

      Egy nőt.

      Merk szíve izgatottan vert, miközben próbálta megállapítani, hogy a nő él-e még. A férfi a családjához vonszolta a lányt, akik már ki voltak kötve a csűrhöz egy-egy kötéllel. Ott volt már az anyja és az apja, valamint a két húga. Ahogy egy fuvallat arrébb vitte a fekete füstöt Merk észrevette a hosszú szőke hajat, amelyet sár borított, és most már biztos volt benne, hogy a lányt látja.

      Merk testét átjárta az adrenalin, ahogy lefelé szaladt a lejtőn. Egyenesen lángok felé tartott a sáros terepen, miközben felmérte, hogy mi is történt: a lány családja a falnál, mindannyian holtan már, elvágott torokkal, testük ernyedten a falnak döntve. Megkönnyebbülést érzett, amikor látta, hogy a lány még él és próbál ellenállni, ahogy vonszolták. Megpillantott egy embert, aki tőrrel a kezében már várta a lányt, tudta, hogy ő lesz a következő áldozat. Merk későn érkezett ahhoz, hogy a családját megmentse, de a lányt még meg tudja.

      A férfi tudta, hogy meg kell lepnie ezeket a martalócokat. Lelassította lépteit, mintha övé lenne a világ összes ideje, hogy észrevegyék őt, amint közéjük sétál, elbizonytalanítva őket ezzel.

      Egyikük már észre is vette, talán egy kicsit korábban, mint kellett volna. Az egyik bandita feléje fordult, és a meglepetéstől, hogy valaki nyugodtan a vérontás helyszínén sétál, elkezdett a társainak kiabálni.

      Merk magán érezte a döbbent tekinteteket, ahogy nyugodtan a lány felé sétált. Az ember, aki a lányt vonszolta megállt meg állt a látványtól és elengedve a haját, amaz a sárba zuhant. Mindannyian Merk felé közeledtek, hogy megharcoljanak vele.

      - Mi van nekünk itt? - kiáltotta egyikük, talán a vezérük lehetett. Ő volt az, aki eldobta a lányt és Merk felé tartva kivonta a kardját, miközben a többiek is körbevették.

      Merk csak a lányt nézte, hogy életben van-e még és nem sérült-e meg. Látta, hogy mozog a sárban, lassan próbálva felállni és amint felemelte a fejét látta a döbbenetet az arcában, mikor észrevette. Merk megkönnyebbült, hogy legalább