Első fejezet

      A Hudson völgye, New York

      (Napjainkban)

      Caitlin Paine hetek óta először érezte nyugodtnak magát. Hátát egy bála szénának vetve, kényelmesen ült a kis pajta padlóján, és lehelgetett. Mintegy három méterre, egy kis tűz égett a kő kandallóban; épp egy hasábot tett a tűzre, és a fa pattogása megnyugtatta őt. A március még nem ért véget, és ma különösen hideg volt. A szemközti falon lévő ablak remek kilátást nyújtott az éjszakai égboltra, és látható volt, hogy a hó még mindig esik.

      A pajta fűtetlen volt, de Caitlin elég közel ült a kandallóhoz, hogy érezze a tűz melegét. Ahogy kényelmesen elhelyezkedett, érezte amint a szemhéja elnehezül. A tűz illata uralta a pajtát, és ahogy egy kicsit jobban hátradőlt, a feszültség lassan kezdett eltávozni a vállából és a lábából.

      Persze tudta, hogy a békesség igazi oka nem a tűz, vagy a puha széna, vagy akár a pajta menedéke. Ez neki volt köszönhető, Calebnek. Csak ült, és némán nézte őt.

      Caleb vele szemben, úgy öt méterre helyezkedett el, teljesen mozdulatlanul. Aludt, s a lány megragadta a lehetőséget, hogy tanulmányozza az arcát, a tökéletes vonásait, a sápadt, áttetsző bőrét. Soha nem látott még egy ilyen tökéletesen cizellált ábrázatot. Olyan szürreális volt, mintha egy szobrot bámulna. Nem tudta felfogni, hogy ő már 3000 éves. Caitlin, az ő 18 évével már most idősebbnek nézett ki, mint ő.

      De ez több volt, mint csak egy egyszerű ábrázat. Volt körülötte egy levegő, egy finom energia, amit árasztott. A békesség nagyszerű érzése. Amikor a férfi közelében volt, tudta, hogy minden rendben lesz.

      Egyszerűen csak boldog volt, hogy a férfi még mindig mellette van. És reménykedett, hogy továbbra is együtt maradnak. De egy kicsit korholta is magát, hogy milyen bajt okozott neki. Tudta, hogy a srácok többsége nem maradna mellette. Egyszerűen nem ilyen a természetük.

      Caleb olyan csendesen aludt – kis lélegzeteket véve –, hogy jó volt reá néznie. Korábban elment, ahogy mondta „táplálkozni”, és sokkal fesztelenebbül tért vissza, kezében egy köteg farönkkel. Aztán kitalálta hogyan zárja le a pajtaajtót, és tartsa kint a havas huzatot. Tüzet rakott, és most hogy ő alszik, a lány táplálta a lángokat.

      Caitlin felemelte a kezét, és ivott egy kortyot a pohárnyi vörösborból. Érezte amint a meleg folyadék megnyugtatja. Itt találta az üveget egy ládában, egy köteg széna alatt; emlékezett rá, hogy a kisöccse tette erre a biztos helyre egy hónappal ezelőtt, csak úgy, szórakozásból. Caitlin soha nem ivott, de nem látott problémát néhány kortyban, különösen azok után, amiken keresztülment.

      A naplóját kinyitva tartotta az ölében; egyik kezében egy toll, a másikban pohár. Már húsz perce tartogatta a tollat. Fogalma sem volt, hol kezdje. Még soha nem volt baja az írással korábban, de ez most más volt. Az elmúlt néhány nap eseményei túl drámaiak voltak a számára, túl nehéz volt feldolgoznia őket. Hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy nyugodtan tudott ülni. És az első alkalommal érezte biztonságban magát.

      Úgy döntött, hogy legjobb az elején kezdeni. Arról, ami történt. Miért is van ő itt. Kicsoda is ő. Persze, ezt még magának is fel kell dolgoznia. Ugyanis többé már abban sem volt biztos, hogy meg tudja válaszolni a kérdéseket önmagának.

      *

      Az élet normális volt – egészen a múlt hétig. Már éppen kezdtem megkedvelni Oakville-t. Aztán anya egyszer csak elénk állt, és bejelentette, hogy elköltözünk. Már megint. Az élet teljesen a feje tetejére állt, mint már annyiszor.

      Ezúttal rosszabb volt. Ez nem egy másik külváros volt. Hanem New York. Egy városi középiskola a beton dzsungelben. És egy veszélyes környéken.

      Sam is dühös volt. Az beszéltük, hogy nem megyünk vele, hanem lelépünk. De az igazság az volt, hogy nem volt hova mennünk.

      Így hát együtt maradtunk. Titokban mindketten megfogadtuk, hogy ha nem tetszik, lelépünk. Keresünk valamit. Bárhol. Talán még apát is megpróbáljuk újra lenyomozni, bár mindketten tudtuk, hogy ez nem fog megtörténni.

      És akkor történt minden. És olyan gyorsan. A testem megváltozott. Átváltozott. Még mindig nem tudom, hogy mi történt, vagy mivé lettem. De tudom, hogy többé már nem vagyok ugyanaz az ember.

      Emlékszem arra a végzetes éjszakára, amikor mindez elkezdődött. A Carnegie Hallban. A randevúm Jonah-val. És akkor … a szünetben. Táplálkoztam? Megöltem valakit? Még mindig nem emlékszem. Csak azt tudom, amit nekem mondtak. Tudom, hogy tettem valamit az éjjel, de az egész elmosódott az elmémben. Bármit is csináltam, még mindig nem tudtam kiheverni, amit elkövettem. Soha nem akartam bántani senkit.

      A következő napon éreztem a változást magamon. Határozottan erősebb és