Az újságíró. Újságírás kezdőknek, haladóknak és szerelmeseknek. Jászter Zoltán
Читать онлайн книгу.
az egyéniségünket, abban, hogy kifejlődjön azzá, ami az eredeti rendelkezése. Ha, határokat állítunk fel önmagunk előtt, úgy érvelve nem vagyunk többre képesek, mint amit most teszünk, akkor a saját magunk ellenségei vagyunk. Mert mindenki sokkal többre képes annál, mint, amit megtesz.
Nem kellene szándékosan késleltetni az álmaink valóra váltását, megfosztva magunkat az örömtől, amit abban a foglalatosságban lelünk, amit igazán tenni szeretnénk a mindennapokban.
Levi első lépése az álmai felé az volt, amikor megpróbált a gondolataiban rendet rakni. Arra volt szüksége, hogy pontosan meghatározza, mit szeretne csinálni az életében. Aztán amikor megfogalmazta, azonnal papírra vetette, hogy naponta láthassa, és következtetéseket vonjon le. Mintha csak egy nagyon forgalmas úton egy másik autót követne, és nem szeretné szem elől téveszteni azt.
Úgy tartják, hogy a leírt szavaknak nagy hatása van a tudatalattira. Egy próbálkozást megér. Leírni a célunkat, annyi, mint látni hova tartunk. Sokat segít neki az előrehaladásában Alberts Camus példája. Nem azért, mert francia író, mint Voltaire, és még csak azért sem, mert Camus Nobel díjat kapott. Nem. Ennek a kapcsolatnak sokkal mélyebb gyökerei vannak. Erről soha senkivel nem beszélt. Szerinte árulás lenne, és semmi kedve megsérteni azt, akit annyira tisztel és szeret.
Az egyik régi újságból ollóval szépen óvatosan kivágta Camus fényképét, és a jegyzetfüzetébe ragasztotta. Ahogy befejezte és eltakarította a fölösleges papírdarabkákat, farkasszemet néztek egymással. Az, ott a fényképen, erősebbnek bizonyult. Aztán próbálta utánozni, azt is, ahogyan az író kinéz rá. Elképzelte és átvette a mozdulatait, többek között az író járását. Bár soha nem látta, idővel egész szépen sikerült utánoznia mintaképét. Hamar észrevette milyen mágikus ereje van mindannak, amit eddig végigcsinált. A meghatározott cél, az írott betűk, a fénykép és a mozdulatok, varázslatos erővel hatottak rá.
Megnézte az interneten az aznap esti színházi kínálatot. Végül választott. L’Orchestre, Jean Anouilh. Ritkán jár ebben a kerületben, ahol a darabot játsszák. Még soha nem volt itt színházban, ezért minden érdekelte, az épület, a repertoár, a személyzet, a színészek arcképei, amelyek rendezetten lógtak a falon.
Előbb azt próbálta meghatározni, mi alapján függesztik sorba őket. Kor, vagy szerepek ürügyén? Mindegy. Az egyik arckép előtt sokáig álldogált. A színész már nem él, csak a nézők emlékezetében létezik tovább. Bár szereti, mégis furcsa szakmának tartja a színészkedést. Hirtelen megszólalt a csengő, amely lassan betereli a vendégeket a nézőtérre. Amikor a pénztárnál átvette a belépőjegyét útbaigazítást kért, hogy hol találja meg a színház stúdiótermét, ahol a ma esti játék lesz. Ehhez ismét ki kellett mennie az utcára.
A színházépület hátánál már kígyózott a sor a vészkijárat feliratú ajtóhoz, amely a kis színpadhoz vezetett. Nem közvetlenül, mert a játéktér az a második emeleten volt. Miközben felfelé mentek a lépcsőn sokan lemaradtak, vagy meg-meg álltak azok közül, akik hamarabb érkeztek, ezért könnyen talált jó ülőhelyet a nézőtéren, ami ma inkább kávézóra hasonlított. Székek és kisebb kerekasztalok mindenfelé. Az egyik asztalnál helyet foglalt. Amikor már a terem megtelt, az ültető néni át akarta invitálni egy másik asztalhoz, úgy érvelve, hogy ő úgyis egyedül van, itt pedig helyet foglalhatna az az ifjú pár, akit a gondjaiba vett, és akik mint a bárányok követték a nénit az asztalához. Egy határozott nem után, békén hagyták Levit. Két színész, pincért alakítva máris rendeléseket vett fel az asztaloknál. Amikor odaért az egyik hozzá, megkérte, «hozzon egy kávét, persze cukor nélkül, ha a darab konstrukciójába belefér». Itt mindent lehet. Ez színház. – válaszolta a «pincér».
A lámpákat lassan eloltották, egy pillanatra teljesen sötét lett a teremben. Az előadás elkezdődött. Ezzel egy időben, gyors mozdulattal egy fiatal lány foglalt helyet Levi asztalánál. Körülbelül 21 éves lehetett. Vörösre festett frizurát viselt. Könnyű blúz és farmernadrág volt rajta. Levinek máris szimpatikus volt a lány. Ő zakóban és ingben volt, mint máskor, na meg farmernadrágban. «Valamennyire máris összeillünk» – gondolta.
A lány kivett a táskájából egy kis füzetet és egy golyóstollat, majd az asztalra rakta. Levi közben megkapta a kávéját. A lánynak is szeretett volna rendelni valamit, de a «pincér» szólt, hogy már nem lehet. Nagyon stílusosnak találta azt, ahogyan az asztalához jött ez a lány, majd ahogy kirakta a munkaeszközét az asztalra. Nem bírta tovább szó nélkül.
– Gratulálok, nagyon stílusos. – szólt oda a Levi az asztaltársának.
– Ja, ez. – válaszolt a lány, előbb az asztalon lévő tárgyakra, majd Levire nézett.
– Nemcsak ez, már az is, ahogyan bejött. – mondta Levi.
– Az ültető néni szólt, hogy van elől egy hely. «Ott amellett a makacs úr mellett».
– Na, ne már. És mindezek után ide jött? – folytatta Levi. Nem zavarta, hogy az előadás már megkezdődött, és a színészek minden igyekezetükkel azon vannak, hogy a nézők szívébe belopják magukat.
– Mit csinált? – kérdezte a lány. De már nem hangozhatott el a válasz, mert a szomszéd asztaloknál ülők kérték őket, hogy némuljanak már el.
Az előadás így nekik is megkezdődött. Öt perc múlva a lány írt valamit a füzetébe, amit a keresztbe rakott lábain tartott jobb kezével. Bal keze az asztalon feküdt. Az írást megismételte többször az első felvonás alatt. Levi ezután már a színészek szemében és játékában is a lányt kereste. Szerencséjére azok bejátszották az egész teret, beleértve azt a részt is, ahol a nézők ültek, ezért nem kellett álcáznia, ha néha egy pillantást akart vetni a lányra.
Szerette a nézését a lánynak, ahogyan az a szemeivel követi a játékot. A lány szeméből visszacsillámló hatalmas színházi lámpák eszébe juttatták az aranyművest abból az utcából, amelyiket annyira szeret, és ahová szívesen eljár, és ahol órákig bámulja a mestereket munkaközben. Olyan szépek a szemei, gondolta, mintha foglalatba lennének elhelyezve. Két drágakő. Miközben bámulta a lányt, mentol és gyümölcs ízű cukorkát vett elő a zakója zsebéből. Vette a cukorkák egyikét, amit a sötét teremben csak úgy találomra kiválasztott és odanyújtotta a lánynak. A keze majdnem a lány kezéhez ért. Az meg máris csörtetni kezdett, és kicsomagolta. A szomszédok már megint pisszegtek és mormoltak valamit az orruk alatt. Mit sem törődve mindezzel, a lány folytatta. A tekintetéből látható volt, hogy örült a váratlan ajándéknak.
A szünetben összehaverkodtak. Laura, így hívják a lányt. Turisztikai főiskolán tanul, ahol az évfolyamán azt a feladatot kapták a diákok, hogy mutassák be a várost.
– A város lelkét nem ismered meg az utcán, sem a szállodában. Ahhoz legkevesebb be kell menned néhány színházba, vagy kocsmába. És te? – folytatta a lány.
Levi szívesen hallgatta volna tovább a lányt. De az a harmadik csengő, meg az ültető néni, aki már talán el is felejtette Levi arcát, vagy inkább a kora és tapasztalata lévén megbékélt vele, kedvesen ismét a színészekre terelték a vendégek figyelmét. Laura őszinte megjegyzései a színdarabról nagy benyomást keltettek Leviben. A lány, elmondta például, hogy látta már más társulat előadásában ezt a darabot, és pont az hiányzik belőle, ami szerinte ott megvolt.
Nem túl sok férőhelyes ez a terem. Összesen úgy ötvenen hatvanan lehetnek. Milyen más lenne az, ha itt tartaná a tanfolyamot. Levi