Századunk magyar irodalma képekben: Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig. Endrődi Sándor
Читать онлайн книгу.
kevésbbé volt oly lélekemelő látvány, mint e hatalmas képzelődés villámlásai között. Mit a szerkezet lazasága, a cselekmény szétágazása, a naivnak és az epikai nyugalomnak mellőzése, az allegoriákká finomított hitregék, a lirába olvadó részletek s a ködbe vesző alakok! Hiszen – kivételesen – éppen a szigorú s objektiv művészet hiánya volt az, ami lehetővé tette, hogy ez a hősrege igazán lelkesítsen, tüzeljen és fölrázzon. Ha mi hiánya volt: ma tisztán látni mindet, erényei azonban kevésbbé szembeszökők ma, midőn ama kor mozgalmait és törekvéseit immár régen meghaladtuk. De annyi kétségtelen, hogy – visszatekintve amaz időkbe – irigylésre méltó közönséget látunk e mű előtt: az egész nemzetet, mely hódolattal és csodálkozással hallgatja egy eddig soha nem hallott felséges, erős, szivet és lelket magával ragadó magyar nyelv zengését, – a régi nyelvkincsből megteremtett új, merész s mégis mindenki által egyszerre érthető költői nyelvet, melyen aztán később Széchenyi is joggal hangoztathatja, hogy »Magyarország nem volt, hanem lesz«.
Kisebb epikumai – Cserhalom, Eger, Magyarvár – túlnyomólag szintén hazafias czélok szolgálatában állanak. Hősi epizódok, melyek nem annyira szerkezetük szilárdságával s jellemzésük biztosságával imponálnak, mint inkább előadásuk szokatlan bájával és erejével hatnak. Ez a szines, gazdag stil már magában véve is oly művészet, hogy szinte elfeledtet minden egyéb hiányt. Ragyogó részletek állanak előttünk, melyek páratlanok a maguk nemében. A fantáziának és ihletnek oly bujasága ez, – oly tékozló pompája és tömege a virágoknak, hogy kompoziczióinak egyetlen hézaga sem marad szin és fény nélkül. Minden csonka oszlopra, tört falra, párkányrepedésre fölfut a repkény, s csodálatos kék- és pirosszirmú virágkelyhek csilingelnek a szakadékok felett. Egy részük – Tündérvölgy, Délsziget – egészen fantasztikus, mintha a költőt álmok vezetnék a valóság mesgyéi közt s csak abban a világban tudna gyönyörködni, melyet saját képzelete alkot. A létező szinte szegényes, kopott, nyomorúságos neki. Oly dús ifjúsága, annyi költői kincse van, hogy, mint egy mesebeli herczeg, szakadatlanul szórhatja lobogásának szinaranyát a valóság fakó jelenségeire. A történelemből is csak azokat a szálakat veszi kezébe, melyeket fantáziája szövőszékén sugarasakká sodorhat. Fény a levegője, szin az élete, mély és benső elragadtatások, halluczinácziók az ihletői. Mindjobban közeledik a fenség birodalmához. Annyi izgalmon és megrázkódtatáson megy keresztül, hogy végre hozzáedződik az előadás epikai nyugalmához. Eddig lelkesítették tárgyai, de egyúttal uralkodtak is fölötte, és vitték magukkal. Most hirtelen megváltozik a helyzet s föltétlenül ő uralkodik mindenen. A Két Szomszédvár-ban előáll a művész.
Nagyon sokszor olvastam ezt a csodálatos költeményt, mely talán a mi egyetlen valódi hexameteres eposzunk, s amikor a magyar nyelv szinező erejében, ünnepélyes és hatalmas zengésében gyönyörködni akarok: újra meg újra előveszem s még sem tudok betelni vele. Ez a zord középkori történet, nagyszerű szabálytalanságaival és alakjainak szertelenségével, páratlanul áll elbeszélő költészetünkben. A költő képzelődése oly mélységek fölött jár, hogy lépten-nyomon lezuhanástól kellene féltenünk, ha nem lángelméje kalauzolná a meredélyeken. A pusztító, mindent elseprő szenvedélyeknek mily rettenetes vihara tombol végig e hexametereken! Ez a két komor szomszédvár, lakóinak egymás romlására törő boszujával; e vad párharczok, melyeknek kelevész-csattogása s kopjasüvöltése szakadatlanul zúg az éjjeli környéken, Ság puszta határán; a megtorló harag, a fogyni nem tudó düh e bősz lihegése, ez az öldöklés, mely nem szűnik, ez a vér, mely mindig foly: mindez a borzasztóan szép, a megrendítően fenséges hatásával borít el bennünket. Itt nincs semmi vigasztaló, csak a művészet ereje, mely teljes, s az általa felkeltett illuzió, mely egész és igaz. Szinte lélegzetfojtva olvassuk e félelmes nyugodtsággal ömlő, szomorúan búgó, sirámos hősi hatosokat, melyeken mindvégig áthangzik a fegyverek döngése s a fájdalom üvöltése. Az olvasó szinte tehetetlenné válik e nagy és biztos művészettel szemben s nem igen jut neki más szerep, mint átengedni lelkét az ellenállhatatlan hatásnak, az ámulat sodrának, mely itt egyúttal a Vörösmarty tündöklő tehetségeinek érezhető mértéke is.
Ez a négy ének a legtermészetesebb, de legvadabb szenvedélynek: a retorsiónak tragédiája elbeszélés alakjában. Tihamér, diadalmas harcz után, haza érkezik várába, melyet földúlva talál. A szomszéd Káldorok egy »hittelen« éjjel kiirtották egész nemzetségét, a Sámson-ház minden emberét. Vérük még ott feketéllik a falakon. Az utolsó sámsoni sarj zúzottan áll a szörnyű vértor helyén s megtépett haját felszórja az égiek ellen. Majd leöli hadi ménét, megfejti, darabokra szeli a véreveszett húst s a lélekijesztő csendben, a lángok rőt világánál, hervasztó könyek közt lakomáz, – szomorú vendége magának. Minden gondolata a boszu. Fölkerekedik, elmegy László királyhoz, a ki fölhatalmazza, hogy a Káldor-ház tagjait egyenként párbajra kihivhassa. S megkezdődik a bajrahivást jelző rémkürtök rivalgása, a rettenetes öldöklés mozgalmas, vad és változatos rajzai, melyek a Káldor-család teljes pusztulásával végződnek. Levágott fejeik kiszegezve a sámsoni vár kapujára. Csak a Káldor-leány, a szép Enikő marad sértetlen, de a romlás őt is sirba dönti, és Tihamér, Enikő szomorú árnyától űzetve, világgá bújdosik, sivatag bánatával.
Ime, a mese. Az én előadásomban valószinűleg hihetetlen, de Vörösmarty előadásában el kell hinni. Ez az ő művészete. Merész képzelődése nem ismer korlátot, nem lehetetlenséget: túlrepül minden határon s szárnyain magával sodorja az olvasó képzelődését is. Nézzük csak a Túlvilági kép-et, melyben egy szenvedélyesen szerető ifjú megöli hűtlen kedvesét, s mikor már a sir takarja: fölássa a koporsót. Süvöltő viharban, vészszórta hajjal áll a földúlt sir felett. A rohanó felhők közül haragban égő csillagok néznek le rá. A koporsó megzörren s lejebb-lejebb sülyed a föld mélyeibe. Az ifjú utána – keresztül a felszaggatott föld százrétű kebelén, a fel-feltünedező koporsó nyomán, a gömb tulsó feléig, ahol új világ, új élet, dicsőbb ég, dicsőbb nap köszöntik. Itt feledésbe vész a mult, a koporsó zára magától fölpattan s kikél belőle a hűtlen kedves csodaszépen, tisztán, szűziesen. – Csak egy lázbeteg álma, ki, midőn fölébred: mellette áll hű nője s homlokáról gyöngéd kezekkel törli le a verítéket. De hogy van ez képzelve és megirva! Igazán, nem lehet eléggé ámulni, hogy ily költemények nem keltik fel valamelyik festőművészünk becsvágyát s maig is illusztrálatlanok. Szánalmas koldusság a kincsek között.
Vörösmarty a Két Szomszédvár-ral befejezte epikai pályafutását s azontúl visszatért első szerelméhez: ereje s ideje java részét szinműirásra fordította. Három történelmi drámát, négy tragédiát, egy vigjátékot s egy tündéries szinművet irt. Mit mondjak e kifogástalan jambusokban ömlő, szép beszédű drámákról, melyek csak névleg azok, egyébként dramatizált történelmi képek és nagyon ismert motivumokból szőtt végzettragédiák, szóval, tehetségének legszegényesebb alkotásai?! Hiába minden költői cziráda! Ez az atya, aki ártatlan gyermekeit kitéteti s később beleszeret saját, ismeretlen leányába, felnőtt fiát pedig – tudata nélkül, hogy fia – meggyilkoltatja: nem hat meg és nem is borzongat többé senkit. Az akadémia koszorúja régen lehervadt erről a Vérnász-ról, épp úgy a többiekről is (Salamon, Bújdosók, Kincskeresők, Marót bán, Áldozat, Czillei és a Hunyadiak) az élet minden virága. Képek, melyekről a szin elszállt, csak a festő neve maradt a vásznon. De ma éppenséggel nem csodálkozunk azon, hogy Vörösmarty, aki az epikumban hozzászokott a kényelmes, széles előadáshoz, emellett erősen lirai temperamentum is: derekas drámákat nem alkothatott. Nehézkes. Nincs biztos szerkezete, elég leleménye, hiányoznak jellemei s a szépen ömlő jambusok nem a dráma nyelvét görgetik. Nemesebb stilre tör és érzelgős lesz, erős akar