Az Urantia könyv. Urantia Foundation
Читать онлайн книгу.
A kereszténység az emberszerűség fogalmát az emberi eszménykép szintjéről a megdicsőült Krisztus személyének minden másnál magasabb rendű és isteni fogalmi szintjére emelte. Ez az ember által valaha is felfogható legmagasabb szintű emberszerűség.
5:4.10 (67.8) A keresztény istenkép egyfajta kísérlet három tanítás egyesítésére:
5:4.11 (67.9) 1. A héber felfogás — Isten, mint az erkölcsi értékek védelmezője, egy pártatlan Isten.
5:4.12 (67.10) 2. A görög felfogás — Isten, mint egyesítő, a bölcsesség Istene.
5:4.13 (68.1) 3. A jézusi felfogás — Isten, mint élő barát, szerető Atya, az isteni jelenlét.
5:4.14 (68.2) Ennélfogva nyilvánvaló, hogy az összetett keresztény istentan nagy nehézségekkel találja szemben magát akkor, amikor a következetesség igényének meg akar felelni. E nehézséget fokozza az a tény, hogy a korai kereszténység tantételei alapvetően három különböző személy tapasztalatain alapultak: az alexandriai Philón, a názáreti Jézus és a tárzusi Pál személyes tapasztalatain.
5:4.15 (68.3) Jézus vallási életének tanulmányozásakor tekintsétek őt igenlő felfogásúnak. Foglalkozzatok kevesebbet az ő bűntelenségével, mint az ő pártatlanságával, az általa teljesített szeretetteli szolgálattal. Jézus a mennyei Atya héber fogalmában foglalt tétlen szeretetet emelte egy olyan, magasabb rendű, tevékeny és teremtmény-szerető Isten ragaszkodásának szintjére, ahol az Isten minden egyén Atyja, még a rossztevőké is.
5. Az Isten-tudat
5:5.1 (68.4) Az erkölcsiség eredete az öntudat okában keresendő; ez állatfeletti, de teljes mértékben evolúciós. Az emberi evolúció lefolyása magával hoz minden képességet, mely megelőzi az Igazítók alászállását és az Igazság Szellemének kiáradását. Azonban az erkölcsi szintek elérése nem szabadítja meg az embert a halandó lét valós küzdelmeitől. Az ember fizikai környezetének velejárója a létharc; a társadalmi körülmények etikai igazodást követelnek meg az embertől; az erkölcsi helyzetek a legfelsőbb értelmi szinten meghozandó döntéseket igénylik; a szellemi tapasztalás (Isten megismerése) megköveteli az embertől, hogy találja meg őt és őszintén törekedjen arra, hogy olyanná váljon mint ő.
5:5.2 (68.5) A vallás nem a tudomány tényein, a társadalmi kötelezettségeken, a bölcselet alapvetésein vagy az erkölcsi kötelességeken alapul. A vallás az ember által az élethelyzetekre adott válasz önálló területe, és mindig tetten érhető az emberi fejlődés összes, az erkölcsi síkon túllépő szakaszában. A vallás áthathatja az értékek felismerésének és a világegyetemi társlét örömének mind a négy szintjét: az önfenntartás fizikai vagy anyagi szintjét; a testvériség közösségi vagy érzelmi szintjét; az értelem erkölcsi vagy kötelességszintjét; s a világegyetemi testvériség tudatosságának szellemi szintjét az istenimádaton keresztül.
5:5.3 (68.6) A tények után kutató tudós úgy tekint Istenre, mint az Első Okra, az erő Istenére. Az érzelmi beállítottságú művész úgy látja Istent, mint szépségeszményt, a szépségtan Istenét. Az okokat kereső bölcselő néha hajlamos úgy beállítani Istent, mint egyetemes egységet, sőt mint minden-isten tani Istenséget. A hívő ember egy olyan Istenben hisz, aki segíti a túlélést, aki az Atya a mennyben, a szeretet Istene.
5:5.4 (68.7) Az erkölcsös viselkedés mindig előzménye a kifejlődő vallásnak és részben még a kinyilatkoztatott vallásnak is, de sohasem előzménye a teljes vallásos tapasztalásnak. A társadalmi szolgálat az erkölcsös gondolkodás és a vallásos élet eredménye. Az erkölcsiség élőlénytani értelemben nem vezet el a vallásos tapasztalás felsőbb szellemi szintjeihez. Az elvont szépség imádása nem azonos az Isten imádásával; a természet magasztalása vagy az egységnek való hódolás ugyancsak nem azonos az Isten imádatával.
5:5.5 (68.8) Az evolúciós vallás a tudomány, a művészet és a bölcselet szülőanyja, mely az embert felemelte arra a szintre, hogy képes legyen megérteni a kinyilatkoztatott vallást, beleértve az Igazító-adományt és az Igazság Szellemének eljövetelét. Az emberi létezés evolúciós képe a vallással kezdődik és azzal fejeződik be, jóllehet e két véglet vallási jellegében igencsak eltérő, lévén az egyik evolúciós és élőlénytani, a másik pedig kinyilatkoztatáson alapuló és rendszeres időközönként megjelenő. Így a vallás, bár az ember számára szokványos és természetes, egyúttal szabadon választható. Az embernek nem kell akarata ellenére vallásossá lennie.
5:5.6 (69.1) A vallásos tapasztalást, lévén az lényegében szellemi természetű, az anyagi elme sohasem képes teljesen megérteni; vagyis az istentan rendeltetését, a valláslélektant sem. Az emberi istenfelfogás alapvető tantétele a véges felfogóképességben látszólagos képtelenséget támaszt. Az emberi oktan és a véges ész gyakorlatilag képtelen megtalálni az összhangot az isteni bennfoglaltság, vagyis az Istennek a minden egyénben jelenvalósága és az ő részükként való léte, valamint az Isten minden másnál magasabb rendűségének felfogása, vagyis a világegyetemek mindensége feletti isteni uralom között. E két alapvető istenségképet a személyes Isten minden másnál magasabb rendű voltát leíró fogalom hit révén való megragadásában, valamint az ezen Isten szilánkja emberben lakozó jelenlétének megértésében kell egyesíteni annak érdekében, hogy az értelmes istenimádat igazolható legyen és hogy a személyiség túlélésének reménye is megerősítést nyerjen. A vallási nehézségek és látszólagos képtelenségek abból a tényből erednek, hogy a vallási valóságok a halandói értelmi felfogóképességet messze meghaladják.
5:5.7 (69.2) A halandó ember három nagy megelégedést talál a vallásos tapasztalásban, még a földön átmenetileg eltöltött idő alatt is:
5:5.8 (69.3) 1. Értelmileg megelégedést nyer egy egyesítettebb emberi tudatosságban.
5:5.9 (69.4) 2. Bölcseletileg eljut az erkölcsi értékekről alkotott eszményképeinek igazolásához.
5:5.10 (69.5) 3. Szellemileg gyarapodik az isteni társaság megtapasztalásában, az igaz istenimádattal járó szellemi megelégedésben.
5:5.11 (69.6) Az Isten-tudat, ahogy azt a teremtésrészekben kifejlődő halandó megtapasztalja, szükségképpen három változó tényezőből tevődik össze, a valóság megértésének három különböző szintjéből. Először is itt van az elme-tudatosság — az Isten eszméjének megértése. Ezt követi a lélek-tudatosság — az Istenről alkotott eszménykép megértése. Végül pedig a nyiladozó szellem-tudatosság — az Isten szellemvalóságának megértése. Az Isten megértéséhez szükséges tényezők egyesítése révén, függetlenül annak tökéletlenségétől, a halandói személyiség mindig lefedi az összes tudatos szintet az Isten személyiségének megértésével. Ama halandókban, akik felvétettek a Végleges Testületbe, mindez egyszer majd elvezet az Isten felsőségének megértéséhez, és később elvezethet az Isten véglegességének megértéséhez is, mely a paradicsomi Atya abszonit jellegű, felsőtudatosságának egy szakasza.
5:5.12 (69.7) Az Isten-tudat megtapasztalása nemzedékről nemzedékre ugyanaz marad, viszont az Istenről alkotott bölcseleti fogalmaknak és hittudományi meghatározásoknak az emberi tudás minden egyes fejlődési korszakával változniuk kell. Az Isten ismerete, a vallásos tudatosság világegyetemi valóság, de nem mindegy, hogy a vallásos tapasztalás mennyire érvényes (valóságos), annak önként alá kell vetnie magát értelmes bírálatnak és ésszerű bölcseleti értelmezésnek; nem szabad elkülönülésre törekednie az emberi tapasztalás