Második fejezet

      Caitlin az új lakásuk ajtaja előtt állt meredten, és hirtelen ráeszmélt, hogy hol is van. Halvány fogalma sem volt arról hogyan került oda. Az legutolsó dolog, amire emlékezett, az az, hogy a sikátorban volt. És most valahogy, egyszer csak otthon találta magát.

      Minden másodpercre emlékezett, hogy mi történt a sikátorban, és próbálta mindezt kitörölni az elméjéből, de nem tudta. Lenézett a kezére és a karjaira, várta, hogy valami másnak lássa őket, de egészen normálisak voltak. Olyanok, mint amilyenek mindig is voltak. A düh átsöpört rajta, átváltoztatta őt, aztán éppolyan gyorsan el is illant.

      De az utóhatás megmaradt; ürességet érzett valahol legbelül. Zsibbadást. És valami mást is érzett, de nem tudta megfogalmazni. Képek cikáztak át az elméjén, képek a verekedők oldalra hajlott nyakáról. A szívverésük lüktetéséről. És éhséget is érzett. Egyfajta vágyat, sóvárgást.

      Caitlin igazából nem is akart hazatérni. Nem akart foglakozni az anyjával, különösen ma nem. Nem akart foglakozni az új hellyel, a kicsomagolással. Ha Sam nem lesz otthon, akkor csak fordul egyet és elmegy. Nem volt ötlete, hogy hova menne, de legalább sétálna egyet.

      Vett egy mély levegőt, kinyújtotta a kezét és rátette az ajtógombra. Most vagy a gomb volt meleg, vagy a keze volt hideg, mint a jég.

      Caitlin belépett a verőfényes lakásba. Érezte az étel illatát a tűzhelyen, vagy talán a mikróban. Sam. Ő mindig korán jön haza és kaját készít magának. Az anyja még órákig nem lesz otthon.

      “Ez nem úgy néz ki, mint egy remek első nap.”

      Caitlin megfordult és sokkolta az anyja hangja. Ott ült a kanapén, cigarettázott, és megvetően nézett végig a lányán.

      “Mit csináltál, már tönkretetted a pulcsidat?”

      Caitlin lenézett és először vette észre a koszos foltokat, ami talán akkor koszolódott be, amikor a betonra esett.

      “Miért vagy ilyen korán itthon?” Kérdezte Caitlin.

      “Nekem is az első napom volt, tudhatod,” csattant fel. “Nem te vagy az egyetlen. Ma laza napom volt. A főnök korábban engedett haza.”

      Caitlin nem tudta elviselni az anyja gúnyos hangját. Ma este nem. Mindig olyan szemtelen volt vele és Caitlinnak most elege lett. Elhatározta, hogy ugyanolyan szemtelenül fog viselkedni vele ő is.

      “Remek,” csapott vissza Caitlin. “Ez azt jelenti, hogy megint költözünk?”

      Az anyja hirtelen lábra szökkent. „Vigyázz a szádra, te!” Rikoltotta. Caitlin tudta, hogy anyja csak ürügyet keres, hogy kiabáljon vele. Úgy gondolta, az lesz a legjobb, hogy inkább beleköt, csakhogy essenek mát túl a dolgon.

      “Nem kellene Sam körül cigarettáznod.” válaszolta Caitlin hidegen, majd belépett a kis hálószobájába, becsapva és kulcsra zárva az ajtót maga után.

      “Gyere ki ide, te kis dög! Hogy beszélsz te az anyáddal!? Ki rakja a kenyeret az asztalodra…?”

      Caitlin annyira nem tudott figyelni ezen az éjszakán, hogy teljesen elnyomta magában az anyja hangját. Ehelyett, a nap eseményei jártak a fejében. Azoknak a verekedős fiúknak a nevetése. Saját szívdobbanásának hangja a fülében. A saját hörgésének hangja.

      Mi történt ott pontosan? Honnan szerezte azt az erőt? Talán csak az adrenalin tombolt benne? Részben azt kívánta, hogy így legyen. De a másik része tudta, hogy nem így volt. Mi volt ő?

      A dörömbölés az ajtaján folytatódott, de Caitlin alig hallotta. A telefonja az asztalán volt, rezgett, mint az őrült, és villóztak az üzenetek, emailek, Facebook csetek – de azokat is alig észlelte.

      Odament a kis szobaablakhoz és lenézett az Amsterdam Ave sarkára, és egy ismerős hang ébredt az elméjében. Jonah hangja volt az. Egy halk, mély, megnyugtató hang. És egy kép, ahogy mosolyog. Visszaemlékezett, hogy mennyire gyengéd, és milyen törékenynek tűnt. Aztán látta őt a földön fekve, véresen, a becses hangszere pedig darabokban. A harag új hulláma lobbant fel benne.

      Később a haragja átalakult aggódásba; bárcsak minden rendbe lenne vele, bárcsak haza ért volna épségben… Elképzelte, hogy a fiú felhívja őt. Caitlin. Caitlin.

      “Caitlin?”

      Az új hang az ajtón kívülről jött. Egy fiúhang volt.

      Összezavarodva tért vissza a gondolataiból.

      “Sam vagyok. Engedj be.”

      A lány odament az ajtóhoz és a fejét nekitámasztotta.

      “Anya elment” mondta a hang a másik oldalról. ”Elment cigarettáért. Na, gyerünk, engedj már be.”

      Caitlin kinyitotta az ajtót.

      Sam ott ált, döbbenten, aggodalommal az arcán. 15 éves volt, de idősebbnek nézett ki a koránál. Korán kezdett nőni, már csaknem 180 cm magas volt, de nem volt még elég érett, ügyetlen és esetlen volt. Fekete hajú és barna szemű, bőre hasonló árnyalatú volt, mint Caitliné. Határozottan látszott a rokonság közöttük. És most látta az aggodalmat az arcán. A fiú jobban szerette őt, mint bárki mást.

      Caitlin beengedte és gyorsan bezárta az ajtót mögötte.

      “Sajnálom” mondta. “Csak nem tudtam kiegyezni vele ma este.”

      “Mi történt mindkettőtökkel?”

      “A szokásos. Rám szállt és én nem hagytam magam.”

      “Azt hiszem nehéz napja volt.” mondta Sam, és próbált békét teremteni közöttük, ahogy mindig. „Remélem, nem rúgják ki megint.”

      “Kit érdekel? New York, Arizona,