Átváltozva . Морган Райс
Читать онлайн книгу.
felnézett. “És a tied?”
A lány megvonta a vállát. Kellett, hogy legyen valami a kifejezésében, mert a fiú nem nézett félre. Folyamatosan őt figyelte.
“Mi történt?”
“Semmi,” mondta a lány védekezően, majd megfordult és elsétált az ablak felé.
Érezte, hogy Sam nézi őt.
“Olyan… más vagy.”
Caitlin hallgatott. Ha a fiú tudná mi történt… Vajon a külső megjelenése mutat valami változást? Nagyot nyelt, mielőtt megszólalt.
“Milyen?”
Csend.
“Nem tudom,” felelte végül a fiú.
A lány céltalanul kibámult az ablakon, aztán észrevette, hogy kint, a sarki bódénál egy férfi átver egy vásárlót a filléres táskájával.
“Utálom ezt az új helyet” mondta a fiú.
A lány megfordult, arccal a fiú felé.
“Ahogy én is.”
“Még azon is gondolkodtam…” – mondta a fiú a fejét leszegve, – hogy elmegyek.
“Hogy érted ezt?”
Vállat vont.
A fiúra nézett. Elég lehangoltnak tűnt.
“Hová?” Kérdezte a lány.
“Talán… leköltözöm apához.”
“Hogyan? Fogalmunk sincs, hogy hol van.”
“Megpróbálhatom. Megkereshetem őt.”
“Hogyan?”
“Nem tudom… De megpróbálhatom.”
“Sam. Ő akár már halott is lehet, amennyire mi ismerjük.”
“ Ne mondd ezt!” Kiáltotta, és az arca elvörösödött.
“Sajnálom,” mondta a lány.
A fiú lenyugodott.
“De belegondoltál valaha, még ha meg is találjuk, talán még látni sem akar minket? Elvégre, ő lépett le. És soha nem próbálta felvenni velünk a kapcsolatot.”
“Talán, mert anya nem engedte neki.
“Vagy talán, mert egyszerűen nem szeret minket.”
Sam homlokráncai mélyebbek lettek, miközben a padlót bökdöste a lábujjával. “Utánanéztem a Facebookon”
Caitlin szeme tágra nyílt a csodálkozástól.
“Megtaláltad őt?”
“Nem vagyok biztos benne. Négy ember van ugyanezzel a névvel. Kettő közülük privát és nincs kép róluk. Mindkettőnek küldtem egy üzenetet.”
“És?”
Sam megrázta a fejét.
“Semmi visszajelzés.”
“Apa nem lenne rajta a Facebookon.”
“Azt nem tudhatod,” válaszolta a fiú védekezve.
Caitlin sóhajtott, oda ment az ágyához és lefeküdt. Felbámult a sárgás mennyezetre, amelyről festék már helyenként lehámlott. Kíváncsi volt hogyan értek el erre a pontra. Voltak városok, ahol boldogok voltak, és voltak idők, amikor anyjuk is boldognak tűnt. Mint, amikor azzal a férfival randizott. Eléggé megbízott benne, eléggé legalábbis ahhoz, hogy Caitlint egyszer egyedül hagyja vele…
Voltak városok, mint például az utolsó, ahol ő és Sam szintén talált néhány új barátot, ahol úgy tűnt sokáig maradnak, legalább az iskola elvégzéséig. Aztán minden olyan gyorsan megfordult. És megint az ismerős sorrend következett; csomagolás, búcsúzkodás, költözködés. Túl nagy kérés lett volna egy normális gyerekkorért?
“Visszaköltözhetnék Oakville-be,” mondta Sam hirtelen, megszakítva a lány gondolatait. Oakville volt az a város, ahol a legutóbb laktak. Hátborzongató volt, hogy mindig pontosan tudta, mire gondol Caitlin. “A barátaimnál maradhatnék.”
A nap kezdett az idegeire menni. Ez már túl sok volt a lánynak. Nem gondolkodott tisztán, és csalódott volt, amint hallotta, hogy Sam készen áll elhagyni akár még őt is, mintha nem, érdekelné, hogy mi lesz itt vele.
“Akkor menj!” Pattantak ki belőle hirtelen a szavak anélkül, hogy komolyan gondolta volna. Mintha valaki más mondta volna ki őket. Hallotta a ridegséget a saját hangjában, és rögtön meg is bánta.
Miért kellett neki ilyen meggondolatlanságot mondani? Miért nem tudta türtőztetni magát?
Ha jobb hangulatban lett volna, ha nyugodtabb lett volna és nem zúdult volna minden egyszerre a nyakába, akkor nem ezt mondta volna. Vagy nem így mondta volna. Olyat kellett volna mondjon, minthogy; tudom, hogy azt próbálod elmondani, hogy soha nem hagynád el ezt a helyet akármilyen rossz jön, mert te nem hagynál engem egyedül, hogy magam küzdjek meg vele. És én nagyon szeretlek ezért. És soha nem hagynálak el. Ebben az elrontott gyermekkorban, mint a miénk, legalább mi itt vagyunk egymásnak.
Ehelyett, a hangulata a legrosszabbat hozta ki belőle. Önzően viselkedett és kifakadt.
Mikor felült, látta a sértettség okozta fájdalmat a fiú arcán. Vissza akarta vonni a szavait és azt mondani, hogy sajnálja, csak átcsaptak a feje felett a hullámok. A száját valahogy mégsem tudta kinyitni.
Sam lassan felállt a székről és csendben elhagyta a szobát, gyengéden becsukva az ajtót maga után.
Caitlin, te olyan idióta vagy, gondolta a lány magában. Miért kell, hogy ugyanúgy bánj vele, mint az anyád bánik teveled?
Visszafeküdt és bámulta a plafont. Észrevette, hogy egy másik oka is volt, hogy így kifakadt. Sam akkor szakította meg a gondolatait – és csak abban a pillanatban tette – amikor azok a legrosszabbra fordultak. Épp egy sötét gondolat villant át rajta, mikor a fiú megszakította, és mielőtt még esélye lett volna megoldani azt.
Az anyja ex-barátja. Három várossal ezelőtt történt. Az egyszeri időszak, amikor az anyja boldognak tűnt. Frank. 50 éves. Alacsony, húsos, kopaszodó. Vastag, mint egy farönk. És bűzlött, mint egy olcsó kölni. Ő még csak 16 volt akkor.
Ott állt a kis mosókonyhában – ruháját hajtogatva – mikor Frank megjelent az ajtóban. Mindig olyan ijesztő volt, amikor bámulta őt. Lehajolt Caitlin ruháihoz és felvett egy párat a bugyijából. Feltartotta őket is vigyorgott. Caitlin pedig elpirult zavarában és mérgében.
“Ezeket leejtetted,” mondta, vigyorogva. A lány kikapta őket a kezéből.
“Mit akarsz?” Csapott vissza.
“Így kell az új mostohaapáddal beszélni?”
Egy fél lépést tett közelebb.
“Te nem vagy a mostohaapám.”
“De az leszek – hamarosan.”
A lány megpróbált visszatérni a ruhái hajtogatásához, de a férfi még egy lépéssel közelebb jött. Túl közel. A lány szíve a mellkasában dobogott.
“Azt hiszem itt az ideje, hogy egy kicsit jobban megismerjük egymást,” mondta, és levette az övét.
“Nem de?”
Caitlin rémültem próbálta mellette kipréselni magát az ajtón, de akkor a férfi elállta az útját, durván megragadta és nekicsapta a hátát a falnak.