Bizony, ha élek,

      Talán én is lantot cserélek,

      Hiszen még máma

      Abroncsozza lelkem a fáma.

      És hogyha holnap tetszenék,

      Jönnének más húrú zenék,

      Új hírek és új aggodalmak.

      De befűtött az Úr a dalnak,

      Ha ilyen könnyen lebben el

      A hit, a máj és a tüdő

      S mint költők hívják: a kebel.

      Bizony, ha élnék,

      Életemet halálnak vélnék,

      Mert élnék ócskán

      Túl minden ringy-rongy földi jócskán.

      És hogyha holnap tetszenék,

      Van élet és halál elég.

      Van összvére e szép kettőnek

      Szülő-ágynak és temetőnek.

      A bölcs ember sírva mulat,

      De végül minden egyszerü:

      Egy úri, hősi mozdulat.

      Bizony, ha holnap

      Hír-abroncsaim szétbomolnak,

      Szabad-szebben

      Lélek nem hullt szét lelkesebben.

      Fájdalmas betegség,

      Örökös, barna cikkázása

      A Halál-villámoknak,

      Ki szereted a jaj-muzsikát,

      Az átkozódó Jóbokat,

      A sebes Lázárokat,

      Fájdalmas, hosszú betegség,

      Te vagy az Élet,

      Mert te vagy az Élet

      Hű várnagya, ki jól vigyáz

      A portyázó vár-úr

      Kikapós, léha asszonyára.

      Hajh, fájás nélkül

      Az volna az Élet,

      Ami a fáradt kurtizánnak

      A legszebb ifjú

      Szerelmi, szent dühe:

      Semmi.

      És én jajgatva is,

      Egeket káromolva néha,

      Mardosva, tépve,

      Sujtva a Halál-villámoktól,

      Érzem benned az Életet,

      Érzem, hogy te vagy az Érzés,

      Akit azért kaptam,

      Hogy az Életet soha-soha

      Érezni el ne üttessem,

      Míg élek.

      Óh Élet hű várnagya,

      Fájdalmas betegség,

      Köszönöm, hogy rámlakatoltad

      Élet-uramnak

      Szemérem-övét.

      Megőszült tenger, ez volt a vak remény:

      Úgy hagyni vénen a tengert,

      Hogy jajgasson,

      Hol erős karral habjába csaptam én.

      Hogy megőszülten tépje ezüst haját,

      Hogy szánják a megőszült tengert,

      E megőszült,

      Halálraijjedt, óriás banyát.

      S ha jön elétek az aggok serege

      S kérdi, mi lelte a tengert:

      Mondjátok meg,

      Hogy itt úszott az Isten szörnyetege.

      S mégis képírók képén mocsár, romok

      S mégis nézzétek a tengert:

      Kissé ősz lett,

      De, hajh, semmi, de semmi sem változott.

      Úgy csapott belé, mint az Isten nyila

      Valaki s nézzétek a tengert:

      Képíró-mű

      S rajta néhány úri hal-familia.

      Óh, én bibliám, mégis maradj titok

      S ha nézik a megőszült tengert,

      Mondd, hogy egyszer,

      Egyszer tán mégis valami jönni fog.

      Egyszer talán majd nyilik az Úr ege,

      Egyszer tán átszeli a tengert

      Villám-csíkban

      Az Isten sujtott s kedvelt szörnyetege.

      Napjaim: koldus, Télbe-hulló,

      Csöndes, elszánt betegek,

      De vidáman zúgnak körültök

      Tavaszi csergetegek

      S futó hó alól zöld kacsint.

      Meggondolom, hiszen a láz: láz

      S én mégis csak roncs vagyok

      S kezdődő Télben várt Tavasszal

      Mindhiában baktatok

      S aligha érek már Tavaszt.

      De csergő, friss álmaim vannak

      S tépik Tél-est biborát

      S rohannak utánam kölykökként

      A nyilandó ibolyák:

      Hát hogyha együtt érkezünk?

      A Hold egy óra mulva jön föl

      S a nagy országút verett,

      Városba vivő, köves útján

      Jönnek

      A távoli szekerek.

      Följött a Hold, muzsikák szólnak

      És őszi harmat pereg

      S nyikorogva, fehér Hold-fényben

      Jönnek

      A távoli szekerek.

      Ki álmában a Holdnak fordul,

      Nyugtalanul szendereg,

      Mikor