Pucér mellemet vágyom betakarni

      Felhőkkel mint az őszi, csöndes Ég,

      Ne táncoljon tovább az Élet rajta:

      Most már hadd jöjjenek a mesék.

      Száz méter lenne borotvált szakálam,

      Öreg az ajkam, fogam is hibás:

      Olyan kicsi tenger lett a szivemből

      S olyan nagy az Óperenciás.

      Hát megpróbálom magam befelhőzni,

      Szólni magamról unott a dolog,

      Gyűl és dohog őszi mese és felhő,

      Burkolt mellemre rágomolyog.

      Volt egyszer, sokszor, volt talán ezerszer,

      Hét mértföldes csizmáju hős, derék

      Királyfi, ki szabad mellel elindult

      És, himm-hámm, elnyelték a mesék.

      Szivedet Isten belátáshoz

      Százszor segítse:

      Egy kurta évig élek tán még,

      Tán még eddig se.

      Mit kezdenék sok-sok más nővel?

      Hajrázva, újra

      Csinálnám a régi játékot

      Vágyva, borulva.

      De ha szám-íze régi volna

      S egy alkonyatkor

      Érezném ízét a te szádnak,

      Mi lenne akkor?

      Jaj, hogyha téged más pótolna

      Egyetlen egyszer,

      Te, de meg én is, be megjárnók

      Ily szerelemmel,

      Nekem, tudom, bármely nagy csók is

      Semmit se adna.

      De neked, szegény, szegény asszony,

      Jaj, mi maradna?

      Hüs lugasban vén, nyári napon,

      Aludj, mikor az apád altat,

      Kicsi fiam:

      Felleg-bölcsőd sírva ringatom.

      Álom-testecskédet legyezem,

      Csókokra emlékszem, melyekből,

      Kicsi fiam,

      Nem hívott elő a szerelem.

      Hogy ködből vagy és sohse valál,

      Sohse fájt így szegény apádnak,

      Kicsi fiam,

      Közel lehet hozzá a Halál.

      Édes magzat-vágyak teltenek,

      Csak téged kiván már a csókom,

      Kicsi fiam,

      Aludj, aludj, vén apád beteg.

      Vén nyár, vén sors, magtalan apa:

      Akartad-e valaha látni,

      Kicsi fiam,

      Kóbor, bús apádat valaha?

      Halál leseng e nyári napon,

      Mintha én feküdnék bölcsődben,

      Kicsi fiam,

      S álom-arcocskád cirógatom.

      Nincs szebb az Ősz kiszimatánál,

      Őszi éneknél nincs szebb ének,

      Altató nótája a vérnek,

      S az Istennek nincs jobb dalosa,

      Mint az ifju és őszi féreg,

      Mely szól: „hihu, megyünk, megyünk.“

      Már öltözik valahol a tél

      S fagyos, roppant lábával topog,

      Még Ősz sincs s az ifju dalnokok,

      Estenden ha mélázik a szél,

      Zengik az Ősz szent, nagy himnuszát.

      Hihu, hihu, jaj már a Nyárnak,

      Hihu, megyünk, megyünk,

      Ezer ásók sirokat ásnak,

      De víg az énekünk.

      Hihu, hihu,

      Az Élet oly hiú

      S oly szép, mint őszi alkony

      S oly szép, hogy elmegyünk

      S oly szép az Élet-balkon

      Virágos párkányán át

      Bizton bukni a mélybe.

      Hihu, hihu, megyünk

      Danolva és nem félve,

      A mi szent muzsikánkra

      Ép lábu lessz a sánta,

      Nyár-életű az Ősz,

      Jámbor a nyári bősz,

      Minden kitárt, higgadt lessz

      És minden rendszeres

      Oltsd el a nagy lángokat:

      Szeress, szeress, szeress,

      Utólszor és kitártan,

      Nagy, ölelő könny-árban,

      Hihu, megyünk, megyünk.

      Jöjjetek, kik a karolásnak

      Fáradtjai vagytok, ám váltig

      Csókolni tudnátok a halálig,

      Kiknek a fogaik elvástak

      S ajkakat marni szeretnétek,

      Jöjjön minden szerelmi inség,

      Csalódás, bánat, éhség, vétek,

      Aki csak vágyakban maradt

      S én csókotokba csókolom majd,

      Az őszi Napot, magamat.

      S csodálatos, nagy csókolódzás

      Lessz az édes, őszi estéken,

      Mely nem fáraszt úgy, mint a nyári

      De