Sandítva száll Rómára

      Fecske-raj-követséggel,

      Vigyorog vígan széjjel

      Nyárdélutáni Hold.

      Nagy kékség és pirosság

      Most újból-újból hozzák

      Régből azt, ami volt.

      Szent mezők pára-fátylat,

      Hegyek álom-szint váltnak,

      Diadalok s romok,

      Nap s Hold közé beszőve,

      Hanyattan az Időbe

      Róma sürög-forog.

      Óh, gyönyörű örökség,

      Változó, ős, szent község,

      Urbs, te feledtető,

      Az én-élet poklából

      Lelkem-testem kilábol,

      Te, szent védő tető.

      Im, magam idehoztam,

      Védj és borits be mostan,

      Te szép, te bölcs, örök.

      Örökkön éltem, élek,

      Csupán hüvelyt cserélek,

      Mint Ulisszes-görög.

      Áldom a nyüzsgő Rómát,

      Mindennek átfogóját,

      Pulyásan is nagyot.

      Ma, hogyha úgy akarnám,

      Alkonyi álom karján

      Akár Remus vagyok.

      Nézem a mai nőket,

      A volt és lesz időket:

      Be régen élek itt,

      S be minden élet mindegy

      S a Hold már ismer minket,

      Vigyorog s nem hevít:

      Sandítva száll Rómára.

      Életét végig gőgben élje

      A Sátánnak fölkent kevélye.

      Fakóan szirma ne omoljon:

      Piros virág volt: pirosoljon.

      Panaszra is görbülhet szája,

      De rugja meg azt, aki szánja.

      Komédiázzék, hogy ő elvet

      Egy-egy megtagadott szerelmet.

      S ha térdelve mondja imáját,

      Pattanjon föl, mások ha látják.

      Ha hisz és vár, remél és retten,

      Kiáltsa azt, hogy ő hitetlen.

      Ha szivébe kétségek szúrnak,

      Zengedezzen hitet az Úrnak.

      Sohse legyen asszony bolondja

      S ha él-hal érte, meg ne mondja.

      Ha futó csókra űzi ösztön,

      Százszor ájuljon, esküdözzön.

      Inség, betegség hogyha dúlna,

      Járjon-keljen, mintha vidulna.

      S Halál ha cirógatja csontját,

      Farsangolón járja bolondját.

      Ellenségeit udvarolja,

      Mintha aggodalma se volna.

      Krisztus tréfából se vezesse,

      Akik szeretik, ne szeresse.

      S ha az Élet már összemarta:

      Jött a Halál, mert ő akarta.

      (Sátán kevélye, szerencsétlen,

      Jaj, nem így éltem, nem így éltem.)

      Mosolyom, e pajzán király-lyányt,

      Vén, bús kapukkal ime elcsukom,

      Arany-haját, nagy gyermek-szemét

      Utálom, irigylem és unom.

      Haját tépje, szemét kisírja,

      Hadd öregedjék együtt meg velem,

      Szokjék sötéthöz s maradjon el

      Tőle is a kandi szerelem.

      Emlékezzék, mikor csókoknak

      Volt balzsamos, ezer, napos napuk

      S csók-csengőre nyiltak szívesen

      S ifjasan a zárt tömlöc-kapuk.

      Fonnyadjon el gőgös pártája,

      Mely a csók-díj selyménél szennyesebb,

      S gyógyítsa meg vágyát az Idő,

      E bizsergő, enyhe, drága seb.

      S majd hogyha a kapuk kinyilnak,

      Felejtette légyen azt, ami volt:

      Megölelem a fonnyadt, ősz lyányt,

      Az aggszüzült, tört halál-sikolyt.

      Száritson ki szemükből a Nap,

      Kik egyszer is megnéztek.

      Ne hagyjon az én suta arcom

      Senkinek se szánó emléket.

      Sors-intézőm a Semmi legyen,

      Szem és fültömő Semmi,

      Adassék meg nekem vád nélkül

      S észrevevő vágy nélkül menni.

      Hangomat a Semmi igya föl,

      Mint az álmokat issza

      S az én gyönge, panaszos hangom

      Ne jajgasson senkinek vissza.

      Távozzak el én mindenkitől

      Megsemmisülve, szökve,

      Szemekből, fülekből távozzak

      Emlékek nélkül és örökre.

      Egy suhanás se árulja el,

      Mit lelkem úgyis titkolt:

      Valaki