Fekete városban fehér torony látszik,

      Az én kis angyalom más ölében játszik;

      Verje meg az isten, veretlen ne hagyja,

      Ki a más rózsáját ekkép elragadja.

      Fehér falu felett fekete gyász borul,

      Az én kis angyalom más ölébe borul;

      Verje meg az isten, veretlen ne hagyja,

      Ki a más rózsáját ekkép elragadja!

      Felfogadtam az egekre,

      Mind a három istenekre,

      Atyja, fiú, szentlélekre:

      Tied maradok örökre!

      Boldog az a szentpillantás,

      Melyben megismertük egymást,

      Szerelmünkről tettünk vallást,

      Hogy sohasem szeretünk mást.

      Felleg sincsen, mégis esik az eső,

      Látom, rózsám, nem vagy igaz szeretőm,

      Mert ha igaz szeretőm lettél volna,

      Közel laktam, felkereshettél volna.

      Ugy állottam tegnap este kapudba’,

      Mint valami elszáradott darabfa,

      De hogyha te, rózsám, kijöttél volna,

      Száraz ágam mindjárt kihajtott volna.

      Felsütött a hajnalcsillag,

      Nekem soha meg nem virrad.

      Dehogy virrad, még hajnal sincs,

      Bánatomnak még vége sincs.

      Jaj de nagy volt az a mérték,

      Mivel a bánatot mérték.

      Talán bizony elvétették,

      S nékem igen megtöltötték.

      Felsütött a holdvilág,

      Elmehetsz már gyöngyvirág.

      Elmehetsz már el, el, el,

      A szerelmed már nem kell.

      Felsütött a napvilág,

      Elmehetsz már kis virág,

      Elmehetsz már utadra,

      Nem vágyom a csókodra.

      Az ajtómba jösz vissza.

      A jegygyürüm add vissza.

      Vége, vége mindennek,

      Vége a szerelemnek.

      Felszállott a páva vármegye házára,

      Sok szegény legénynek szabadulására.

      Várj meg páva, várj meg, hadd izenjek tőled,

      Apámnak, anyámnak, szivbeli mátkámnak!

      Ha kérdik: hogy vagyok? Mondjad, hogy rab vagyok.

      A jó isten tudja, mikor szabadulok.

      Rab vagy rózsám, rab vagy, én meg beteg vagyok,

      Ha el nem jösz hozzám, talán meg is halok.

      Felszántom a berek alját,

      Vetek bele bazsarózsát.

      Bazsarózsa ne virágozz’,

      Barna legény ne várakozz’,

      Mert ha én rám várakozol,

      Soha meg nem házasodol!

      Fecském, fecském, édes fecském!

      Vidd el az én levelecském;

      Vidd el, vidd el messze földre,

      Tedd a rózsám kebelére.

      Ha kérdi, hogy honnan jöttél,

      Kinek a póstása lettél:

      Mondd meg, hogy egy árva szivtől,

      A régi szeretőjétől.

      Földváron, a hegy aljba,

      Megakadtam egy galyba;

      Rózsafa galyba

      Vagyok akadva,

      Piros rózsafa galyba.

      Kedves babám két karja

      Piros rózsafa gallyja;

      Rózsafa galyba

      Vagyok akadva,

      Piros rózsafa galyba!

      Gyenge harmat harmatozik a rétre,

      Ez a kis lány a szivem megigézte.

      Szabaditsd meg a szivemet, galambom,

      Inkább, ha kell, neked ingyen od’adom!

      – Nem kell nekem a kend szíve, tartsa meg,

      Verje meg az a kénköves fergeteg,

      Sokat megcsalt, sokat hagyott faképnél,

      Azért mind kend felelős az istennél!

      Gyere be, gyere be, gyönyörü kis madár,

      Csináltattam neked aranyból kaliczkát,

      Aranyból kaliczkát, ezüstből ajtaját,

      Ezüstből ajtaját, gyémántból váluját.

      – Nem szoktam, nem szoktam kaliczkában lakni,

      Csak szoktam, csak szoktam zöld erdőben lakni,

      Zöld erdőben lakni, zöld ágakra szállni,

      Fenyőmagot enni, gyöngyharmatot inni.

      Gyi,