Bezzeg van Pest vármegyében,

      A Dunának lementében,

      A ki ragyog személyében,

      Mint a csillag az egekben.

      Ékes viola nemzette,

      A pünkösti rózsa szülte,

      Égi harmattal nevelte,

      Ezt az egyet ugy kedvelte.

      Mint a napnak ragyogása,

      Barna szemének járása;

      Ugy illik egész mozgása,

      Még csak Pesten sincsen mása.

      Szép kis gyönge termetének,

      Ékesen zengő nyelvének,

      Nem kár volna személyének,

      Hogy ünnepet szentelnének.

      S e gyöngy leány az én rózsám,

      Ha barna szemét veti rám,

      S gyöngén megcsókolja orczám,

      Nincs ország, mellyér odadnám.

      Az éjjel álmomban

      Én aztat álmodtam,

      Virágos kert alatt

      Hat ökrön szántottam.

      A rózsám is ott volt,

      Az ökröt hajtotta,

      Magam is ott voltam,

      Az ekét tartottam.

      Fel is szántottam már,

      Aranyos ekémmel,

      Be is vetettem már

      Tiszta ezüst gyöngygyel.

      Bár csak hamar szüret lenne,

      Szüret után hideg lenne,

      Azután szánon járnának,

      Legények házasodnának.

      Bár csak lenne ollyan szüret,

      Mellyben szemlélnének szüzet.

      Én is szemléltem már egyet,

      A kit szivem, lelkem szeret.

      Ha tudtad rózsám, hogy enyém vagy,

      Miért adtad máshoz magadat?

      Azért adtam máshoz magamat,

      Nem viselted, rózsám, gondomat.

      Felszállott a páva

      Vármegye házára,

      Sok szegény legénynek

      Szabadulására.

      Várj meg, páva, várj meg,

      Hadd izenjek tőled,

      Apámnak, anyámnak,

      Szivbeli mátkámnak.

      Ha kérdik: hogy vagyok,

      Mondjad hogy rab vagyok,

      A jó isten tudja,

      Mikor szabadulok.

      Rab vagy rózsám, rab vagy,

      Én meg beteg vagyok;

      Ha el nem jösz hozzám,

      Talán meg is halok.

      Szeretem én magát nagyon,

      Mert fekete szeme vagyon;

      Szemöldöke sugár vagyon,

      Az enyémhez illik nagyon.

      Nem volt eszem, hogy szerettem

      Mást, mig magát nem ismertem;

      Ő maga is szeret nagyon,

      Azért az enyém maradjon.

      Eszem-adta, teremtette,

      De nagy a maga szemérme.

      Jaj ne nézzen a szemembe,

      Meghalok szégyenletembe.

      Ajakid, rózsám, mézesek,

      Csókjaid, rózsám, édesek.

      Angyalom, csókolj, hadd czuppanjon

      Ajakimon a csók, hadd czuppanjon.

      A kállai utcza ki van festve,

      Teli van legénynyel minden este,

      Sétálnak kevélyen, mint a páva,

      Csak úgy mosolyognak a leányra.

      Hej! megmondtam, rózsám, ne nézz rájok;

      Csalfa legény, csalfán szól a szájok,

      Nem fogadtad: megfogott a tőre,

      Nem megyünk már rózsám, esketőre.

      Fel-felülök szürke paripámra,

      Bevágtatok Kálló városába;

      Betekintek rózsám kapujára,

      S hull a könyem a nyeregkápára.

      Nincsen nekem sehol maradásom;

      Érted hull a könyem, szép galambom.

      Ha szeretsz, jőj a Tisza vizére,

      Ketten szálljunk le a fenekére!

      Meg kell a buzának érni,

      Mert a nap hősége éri;

      Meg kell arczomnak hervadni,

      Mert azt a búbánat éri.

      Hogyha megérik a buza,

      Szegény ember learatja.

      Megért szivem búbánatja,

      A halál lekaszálhatja.

      Van szeretőm, kettő, három,

      Három közt csak akad párom;

      Jaj istenem, de megjárom,

      Ha majd elhagy mind a három.

      Mostan még csak vigan élek,

      Egyen kettőt is cserélek.

      De bezzeg, ha asszony leszek,

      A búnak is helyt engedek.

      Csillagos