Más a veréb, más a fecske,

      A dongó légy, a méhecske,

      A békavirág nem rózsa,

      A vad egres nem malozsa.

      Más az arany, a sárga réz,

      A gombóta, a lépes méz.

      Nem sirat egy rigót egy nyár,

      Nincs félpénzben száz arany kár.

      Más a hiv szerető búja,

      Ki ugy szeret mint a héja;

      Galambom! ezt nem gondoltad,

      Midőn hív szivem elhagytad.

      Te voltál szeretőm, te, te,

      Eszemadta, teremtette!

      Te csaltál meg engem, te, te!

      Verjen meg az Isten érte.

      Szidott anyád, ne szidjon már,

      Mert nem téged szeretlek már,

      De sokat szidott hiába,

      Még sem fogott meg ez átka.

      Szálljon bánat a szivedre,

      Soha ne élj vig kedvedre;

      Akkor jussak én eszedbe,

      Mikor bú száll a szivedre.

      Szerelem van minden fűben, minden fában,

      Minden csuszó mászó kis állatocskában.

      A szerelem oly édes,

      Mint a kenyér ha mézes,

      Hogyha mézes.

      Az én szivem tárva, nyitva,

      Nem is volt az soha csukva,

      Foglal benne minden helyet,

      Mer a divat már most a lett.

      Imitt egyet csókolgatok,

      Másnak amott hódolgatok;

      A kit reggel ölelgettem,

      Délután már nem ismerem.

      Ehol jön az este,

      Hogy kell lefeküdni;

      Ösmeretlen társat

      Hogy kell megölelni?

      Mikor ölelgetném,

      Fájnak az karjaim:

      Mikor csókolgatnám,

      Hullnak az könyeim.

      Haragszom az olyan szóra,

      Ki a legényeket szólja.

      Mert a legény arany csillag,

      Arany garádicson ballag.

      Haragszom az olyan szóra,

      Ki a leányokat szólja.

      Mert a leány arany alma,

      Fölteszem a fogasomra.

      Haragszom az olyan szóra,

      Ki az asszonyokat szólja.

      Mert az asszony pergő rokka,

      Pereg az minden hajnalba.

      Minek nekem ez a város,

      Ha nem vagyok benne páros?

      Minek nekem ez a puszta,

      Ha nem szeret Barna Pista?

      Minek nekem minden kincsem,

      Hogyha hiv szeretőm nincsen?

      Minek nekem ez a világ,

      Ha nem vagyok benne virág?

      Minek nekem a szép termet,

      Ha nincs, a ki megölelget?

      Minek a szép csillagos ég,

      Ha szivem szomoru mindég?

      Minek a rózsaszin hajnal,

      Ha várni kell mindég búval,

      Nem kell nekem csak temető,

      Ott megnyugtat a teremtő!

      Addig éli a leány a világát

      Mig szél fujja piros pántlikáját;

      Ha nem fujja piros pántlikáját,

      Búval éli a leány világát.

      Addig éli a legény világát,

      Mig szél fujja bokrétás kalapját,

      Ha nem fujja bokrétás kalapját,

      Búval éli a legény világát.

      Most akadtam egy csorgóra,

      A csorgóban egy leányra.

      Kinek aludttej a lába,

      Jóféle citrom az álla.

      Malozsaszőlő a nyaka,

      Mézes kalács az ajaka.

      Szeme kökény, foga gyémánt,

      Az inye arany paszománt.

      Mézbül van a beszélője,

      Szekfűből a nyeldeklője,

      Képe rózsa, szája cukor,

      Szemöldöke selyemfodor.

      A gallyai faluvégen

      Ragyog egy csillag az égen,

      Én is odavaló vagyok,

      A hol az a csillag ragyog.

      Ne menj rózsám, a mezőre,

      Sokat sirtam a zöld fűre;

      Szemeimnek gyöngy harmatja

      Gyönge lábad föláztatja.

      Göndör hajad simitsd hátra,

      Hadd nézhessek szép orcádra,

      Adj egy csókot utoljára,

      Bum eltemet nem sokára.

      Pest mellett van egy kertecske, kuk!

      Pest mellett van egy kertecske,

      Abban lakik szép szűzecske,

      Kuk, kuk, ku-ku-ku-ku-kuk!