Szakasztottam rózsát, fehéret,

      Tartottam szeretőt, kevélyet,

      De már annak vége, vége van,

      Már mi köztünk, rózsám, harag van.

      Szakasztottam rózsát, pirosat,

      Tartottam szeretőt, csinosat;

      De már annak vége, vége van,

      Már mi köztünk, rózsám, harag van.

      Szakasztottam rózsát, teljeset,

      Tartottam szeretőt, kedveset;

      De már annak vége, vége van,

      Mert mi köztünk, rózsám, harag van.

      Nincs szebb virág a rózsánál,

      Legények közt a barnánál;

      Mert a barna magyar fajta,

      Azért kapnak sokan rajta.

      Nincs szebb madár a fecskénél,

      Barna piros menyecskénél;

      Mert ha ölelni akarom,

      Könnyen átéri a karom.

      Nincs szebb virág a szegfűnél,

      Leányok közt a szőkénél,

      Mert a szőke uri fajta,

      Azért kapnak sokan rajta.

      A kend édes anyja megátkozott engem,

      Hogy a fekete föld boritson be engem.

      Ne átkozzon engem, nem vagyok én oka,

      Mert én az ő lányát nem szerettem soha.

      A kit én szeretek, meg van az szeretve,

      Ha rá tekintek is, elfakad nevetve.

      A pünkösti rózsa kihajlott az utra,

      Eredj oda, rózsám, köss bokrétát róla.

      Tedd az öved mellé, két szemem láttára,

      Viseld el galambom, lányok boszujára.

      A kinek nincs szeretője,

      Menjen ki a zöld erdőbe.

      Szakaszszon egy falevelet,

      Adja annak, a kit szeret.

      Mondja neki: édes rózsám,

      Eljösz-e farsangban hozzám?

      Ha valami lesz belőle,

      Kérjen egy pár csókot tőle.

      Nekem nem kell, van már nekem,

      Adott Isten, a mit kértem.

      Szépet adott, jót is adott,

      Kiben szivem megnyugodott.

      Jaj be szennyes a kendője,

      Talán nincsen szeretője?

      Adja ide, hadd mossam ki,

      Ugy sem szeret engem senki.

      Kinek nincsen szeretője,

      Menjen ki a zőld erdőbe;

      Irja fel a falevélre,

      Hogy nincs neki szeretője.

      Árva vagyok árva

      Mint mezőben tarló,

      Kinek ékességét

      Elvette a sarló.

      Nekem is elvette

      Egy semmirevaló;

      Ássa ki a szemét

      Két fekete holló.

      Hegyek közt lakásom,

      Keress fel galambom!

      Csendes folyóviznek

      Csak zugását hallom.

      A nyári folyóviz

      Télre megaluszik,

      De az én bus szivem

      Soha meg nem nyugszik.

      A kit az én szivem szeret,

      Nem ir az nekem levelet.

      Pedig szive tudom, szeret

      Mert az régen az enyim lett.

      Ha én levelet irhatnék,

      Arany pecsét alatt irnék,

      A szivemet belé tenném,

      Hozzád, rózsám elküldeném.

      Lehullott a csillag,

      Nincs kinek felszedni,

      Ebb’ a nagy faluba

      Nincsen kit szeretni.

      Vóna kit szeretni,

      De nincs kinek hinni,

      Titkos panaszimat

      Nincs kinek mondani.

      Madárnak mondanám,

      De nem tud szólani,

      Ha embernek mondom,

      Minden fogja tudni.

      Az én hazám város volna,

      Közepében egy bolt volna;

      Én volnék a patikáros,

      Ha megengedné a város.

      Én árulnék pirositót,

      Leányoknak ifjuitót,

      Legényeknek szomoritót.

      Ha én boltos legény volnék,

      Piros pántlikát árulnék;

      Szőke kis lány arra menne,

      Fekete tafotát venne.

      Ide jőjjön, itt válaszszon,

      Tán nem gyászol, leányaszszony!

      Tán nem gyászol, leányaszszony!

      Dehogy nem gyászolok, hallja!

      Most fekszik a rózsám halva.

      Nem élek én már sokáig,

      Hushagyó végső napjáig.

      Kiteritnek akkorára,

      A galambom két karjára,

      A galambom két karjára.

      Árva