Elém most régi nyarak vonulnak,

      Páris keblén amikor számüzötten

      Rejtettem el bús, dühös arcom

      S esküdöztem:

      Tatár-dulta földem sohse lát.

      Kedveim mint váltogatták egymást,

      Hányszor nőttem és buktam a hitben,

      Hogy jók haragja s épülése

      Soha itten

      Vért új vérrel se moshat le már.

      Óh, párisi, dacos bujdosások,

      Ti őriztetek meg fiatalnak,

      Ki, im, beérte és bevárta,

      Míg akarnak

      És mernek is az én társaim.

      Új nyár érleli régi vetésünk

      S a sok régi, fult párisi nyárra

      Úgy gondolok, mint áldott, lelki

      Barrikádra,

      Ki megvédett az új harcokig.

      Tüzelj, Nap, csapkodj vad, nyári zápor,

      Hitek s dult mezők már kinyiltak

      S kardot verve vas-keresztjéből

      Régi sirnak,

      Megyek: várnak a táborozók.

      ‚Sok a fenyő-rud, magas a máglya‘

      „Ne félj, cimborám, csak az Isten látja.

      Hol járnak óta császár vitézi?:

      Az mi lángunkat csak az Isten nézi.“

      ‚Régibb üdőkben vitézkedésnek

      Más becsülete volt és több a vitéznek.‘

      „Most áruk csupán van zsoldosoknak

      Az bús harcoson kik csak somolyognak.

      Romló országban virtus rongy jószág:

      Tegnap vitézek, ma vagyunk csak kószák.“

      ‚Rakjam hát lángra bús, redves kedvünk?‘

      „Ne bántsd, azért csak tovább vitézkedjünk.

      Szétszórt máglyáink míg ki nem hunynak,

      Álmodjunk harcot szegényi magunknak.

      Sötét a világ, kell tüz, ha lobnyi,

      Kell a gyujtáshoz mindég újból fogni.“

      ‚Jó éjszakát, ni, virrad a lápon.‘

      „Jó reggelt mégis, hajh, bajtárs barátom.“

      Be jó lehet, hol a fegyver ragyog,

      Be jó csatára kelni,

      Ifjú, bizó seregek élén.

      Hiszen rég szórtam én is a magot,

      Börtön-mult is diszlik mögöttem.

      Mégis úgy kinoz, úgy fáj,

      Hogy régi dühvel, karddal

      Nem ott az élek élén,

      De buta ködű Végeken vagyok.

      S hogy ami merészséget

      Ezer harcos szívbe beloptam,

      Távol a derék-hadtól,

      Tétlen, itt belőlem kilobban,

      S hogy jómagamért helyt nem állok,

      Bár nem kivánja senki jobban

      Alkalmát a vallás-tevésnek.

      Be jó lehet, hol a fegyver ragyog.

      Lássanak fakó paripámon

      Rohanni elől a fiatalok:

      Ott vagyok hittel, multtal,

      Árnnyal és merészséggel

      S talán holnap ott termek

      S a végbeli vitézzel

      Megint szembe-állhatnak

      A régi, agg, vásott ellenfelek.

      Testvéreim, bajtársak,

      Feledni nem szabad és nem lehet

      A régi kezdő társat

      S milyen szép lesz, ha fiatalodott

      Izmaimmal nem vénhedt másnak,

      De a régi vitéznek látotok:

      Reátok segitségre

      S ellenségre csapásnak.

      Sebeink megújulhattak százszor,

      Úgy adta az Élet:

      Támadtak a magyar sebeknél

      Mindig tüzesebb kelevények

      S mi árván, porban üszkösödtünk.

      En-sirásunkat végigsirnunk

      Hangosabb sirások

      Nekünk soha meg nem engedték:

      Úgy licitált reánk, mint vásott,

      Kegyetlen uzsorás: a más sors.

      Ha harcaink parázsa lobbant,

      Világok gyultak ki,

      Sohse tudott az igazsághoz

      Igazunk minket eljuttatni:

      Hamupipőke a magyar kín.

      Mégis és újra: föl a szívvel

      Mi véres szívünkért,

      Mi kinunkért, mi bánatunkért,

      Mi szegény meggyötrött hitünkért,

      Ha orkánzik a Mindenség is.

      Harcunk a magyar Pokollal van,

      Mindent