Iszonyú dolgok mostan történűlnek,

      Népek népekkel egymás ellen gyűlnek,

      Bűnösök és jók egyként keserűlnek

      S ember hitei kivált meggyöngűlnek.

      Ember hajléki már rég nem épűlnek,

      Szivek, tűzhelyek, agyak de sérűlnek,

      Kik olvasandják ezt, majd elképűlnek,

      Ha ő szivükben hív érzések fűlnek.

      Jaj, hogy szép álmok ígyen elszőrnyűlnek,

      Jaj, hogy mindenek igába görnyűlnek,

      Jaj, hogy itt most már nem is lelkesűlnek,

      S mégis idegen pokol lángján sűlnek.

      Itt most vér-folyók partból kitérűlnek,

      Itt most már minden leendők gyérűlnek,

      Itt régi átkok mélyesre mélyűlnek:

      Jaj, mik készűlnek, jaj, mik is készűlnek?

      Hegedűs fickók többet hegedűlnek,

      Olcsó cécókon ezerek vegyűlnek,

      Rút zsívány-arcok ékesre derűlnek

      S íjjedt szelidek szökve menekűlnek.

      Lámpás, szép fejek sután megszédűlnek,

      Emberségesek igen megréműlnek,

      Ifjak, kik voltak, hoppra megvénűlnek

      S a Föld lakói dög-halmokba dűlnek.

      Bús kedvű anyák keservesen szűlnek,

      Labdázó fiúk halálba merűlnek,

      Ős, szép kemencék sorjukban elhűlnek

      S kedvelt szűzeink uccára kerűlnek.

      S szegény emberek még sem csömörülnek,

      Buták, fáradtak és néha örűlnek,

      Szegény emberek mindent kitörűlnek

      Emlékeikből, mert csak ölnek, ölnek.

      Szegény emberek ölnek és csak ölnek

      S láz-álmaikban boldogan békülnek,

      S reggelre kelvén megint megdűhűlnek,

      Kárhoznak, halnak, vadakká törpűlnek.

      Halál-mézőkön bitófák épűlnek,

      Nagy tetejükre kövér varjak űlnek,

      Unják a hullát el- s vissza-röpűlnek,

      De az emberek meg nem csömörűlnek.

      Hol sűrülnek a jegenye-fák

      S hol babonásak a vidékek,

      Sok folyosójú, szép kriptákban

      Reggelnek korán

      Álmos, hideg, vén és árnyas az Élet.

      Kövült arcokra süt be a Nap

      S a puha szőnyeg: síró márvány

      S előttük halk háló-termeknek

      A lyány-had vacog,

      Riszálni felejt, holtak között járván.

      Dél múlik: hideg és hidegebb

      Egyre az alkonyatig minden:

      S lámpáskor minden összecsöndül

      Valami meleg,

      Ébresztő, fogó és fölséges rímben.

      Lidérc üli meg a jegenyét

      S benn, babonás házban kigyulnak

      Termektől a cseléd-ajtókig

      A Nap-riadott

      Csókok, esték, vágyak, eskük és multak.

      Mikor szikráznak a jegenyék

      S jön az alkonyat sunyi csendben

      És kigyul a nagy-nagy kripta-ház,

      Olvad és kigyul

      Legmindenfélébb, bolond szerelemben.

      Az alkonynak ős órája üt,

      Mikor már-már jönnek a lázak,

      Jegenye lesz a ciprusokból

      S hős jegenyék

      Körülálljuk s befödjük ezt a házat.

      Mert gyáva volt és szolga volt

      S életét élni sohse merte,

      A Sors, a sorsa

      Hajh, be megverte, be megverte.

      Most itt várhatja a Pokolt

      Szórva, megtépetten, ritkulva

      S a Sors, a sorsa,

      A sorsa búsabb, mint a multja.

      És most a multja bünteti

      Fekete korbáccsal, keményen,

      A Sors, a sorsa:

      Hogy éljen? vagy hogy már ne éljen?

      Rossz, drága fajta, ki felé

      Kerekedtek mindig a latrok,

      A Sors, a sorsa

      Bűnben, vészben és bennem harsog.

      Jaj, vajjon mit akar vele

      Ezredek bűne, súlya, átka,

      A Sors, a sorsa:

      A sorsom nagy tragédiája?

      Öreg Szilágyság, öreg a fiad,

      Nagy pusztulásod hiába hivat,

      Pusztul itt minden, nem Te egyedül

      S én elmegyek Távolra pusztulni

      Fiadul, kezesül.

      Méla szépséged hol nevelgetett,

      Nem mehet el beteghez a beteg

      S nem ámulhat el hires tájakon,

      Hisz szomoruságra változtál el,

      Seb lettél: fáj nagyon.

      Fáj a közelség: messzire megyek

      S az ősi Tuhutum-hágta hegyek

      Felejtődjenek, halványodjanak

      S minden az itthoni pusztulásból:

      Nekem