Gyötrött és tépett magamat

      Régi hiteibén fürösztve

      Vérből, jajból és lángból

      Szedegetem össze

      S elteszem mint életes holtat.

      Kell még Tegnapról hiv tanu

      S kell talán az én hadi-sarcom,

      Hogy drága mementóként

      Fölemeljem arcom

      Egy új emberű új világra.

      Vád nélkül széttekintgetek

      Majd vertségek és diadalmak

      Földjén, hogy a kaoszból

      Harsos igét halljak

      Vagy harsos igét én hallassak.

      Hős emberségem, várakozz,

      Szép álmokat aludj, lefénylett

      Jós és jó magyarságom,

      Hívni fog az Élet

      S föltámadások örök Rendje.

      Most tél van s szegény mag-magam

      Megnémítve és behavazva

      Rendeltetés hitével

      Őrzöm meg tavaszra,

      Igazimnak sarjadásáig.

      Nekem, pajtás, úgyis mindegy,

      Farkas esz meg, ördög esz meg,

      De megesznek bennünket.

      Medve esz meg, az is mindegy,

      Az a szomorú és régi:

      Véletlen, ki esz minket.

      S az a szomorú és mindegy,

      Hogy jó időben bennünket

      Sorsunkra mi se intett.

      Nekem, pajtás, úgyis mindegy,

      Bánja fene, hogy ki fal föl

      Buta, bús mindegy-minket.

      Hogy telik erőből

      Úgy adta az Isten,

      Megértem és kibirom,

      Ami vérlik itten

      S lesz utána szóm.

      Kosarazott szájjal,

      Lefojtott tüdővel

      Mégis, most is azt hiszem:

      Elmondok idővel

      Kegyetleneket.

      Valamikor jó lesz,

      Jó lesz megszólalni,

      Csuf, nagy özön-vér után.

      Jön sok galamb, talmi

      S jó lesz jó galamb.

      Jó lesz szenvedéssel,

      Jó lesz majd nagy kínnal,

      Sok mindent elmondani,

      Mit most a Rém hízlal:

      Az igazi szót.

      Szeretett és dalolt márciusok

      Hervadt bokrétáját bedobom

      Űzetve és, hajh, már nem űzve,

      Ebbe, a ma mindent beharapó,

      Rettenetes, fekete tűzbe

      S így üdvözöllek, mosti március.

      Sokszoroztam nagy emlékeidet,

      Álomjáró és csoda-hivő

      Szívvel tapostam sugarakban,

      Harcoltam az örömös Jövőt

      És most, miként te, úgy maradtam:

      Üszkös-bénán, szép mosti március.

      Mi lesz, ha a hívőség megszakad?

      S az emberek nagyon keserűn

      Néznek a márciusi napra?

      Zászlózott, híres, nagy céljait

      Az Ember gunnyal megtagadja?

      Rettenetes a mosti március.

      Ejh, legyen a sugár mégis a Napé

      S tapossanak benne víg fiuk

      Olyan hittel, mint én tapostam

      S, ó Sors, hittetni tovább is akarj

      Vidámítóbb, más márciusban

      S én elbocsátlak mosti március.

      Csatát vesztvén alig csatázva:

      Homlokunkat nem ékesíti

      Hős, szent bukás vér-glóriája

      S daccal nem nézhetünk az Égre:

      Kevesen voltunk, buktunk s vége.

      S mégis – be különös egy ország –

      Megint dacosodnak a szemek,

      Keményre száradnak az orcák

      S ijjesztő, síri némaságban

      Megint fölszánt magyar világ van.

      Így volt ez itt századok óta:

      Ezt a zúzott, vert fejű magyart

      Mindig ütés tartotta, óvta,

      Vert hencegések, törött álmok

      Után: még konokabban állott.

      Gyér seregünket széjjel-verték

      S ránk rakta a cudar uriság

      Az élhetésnek minden terhét.

      S mert ránkszabadult minden vétek,

      Azért lesz itt újból is élet.

      Egyszer volt itt lakodalom,

      Nagy, igazi lakodalom,

      Mikor ez ország vőlegénye

      Dózsa György volt

      S egy-egy hős tavasz-hajnalon

      Ezer helyütt lángolt öröm-tűz.

      Egyszer volt vulkán ez a föld,

      Erő és láva ez a föld,

      Mikor a harag, bosszu és cél

      Összeállott

      S itéletes viharba tört

      S Dózsák, nem császárkák, üzentek.

      Egyszer volt itt a Hit merő,

      Moldvától Rómáig merő,

      Mikor becsülettel és irtva

      Támadt, végzett

      Minden becsületes erő

      Hurkot tépve, csóvákat vetve.

      Egyszer volt itt a Sors kegyes

      Bukásban is nagy és kegyes,

      Mert